Megismerések.hu

 

Gondolatok képekben

A vékony törzsű almafa

 

Ott állt a fa. Ágain szép almák pirosodtak. Még fiatal volt.

Azt hallotta, hogy szép almákat kell teremni.

Hát ő ezért mindent beleadott.

Minden erejét felhasználva sok-sok ágat növesztett. Sőt. Meg is vastagította ezeket, hogy minél több almát elbírjanak.

 

Cserébe persze a törzse elvékonyodott. Felfelé nem, csak oldalra nőtt, ágait hosszabbította, erősítette, tolta volna a fény felé. Tényleg hitte, hogy most eléri azt, amiről mindig is álmodott!

 

De egyszer csak kidőlt...

 

Vajon hol hibázott?

          V. 2017.április


METRÓN

 

A gyerek a metrón ült, olyan 2-3 éves forma lehetett.  

Anyukája szorosan mellette gubbasztott.

 

Először csak a szemét vettem észre, aztán a száját, ahogy huncutul elmosolyodott…

 

Egy darabig szemeztünk.

Nem értettem mért pont velem szemez ebben a zsúfolt kocsiban,

de jó volt, hogy akkor pont engem választott.

 

Csak nézett és éreztem, hogy a szívem megtelik valami meleg érzéssel, örömmel – pedig nem volt rá semmi különösebb okom.

A gyerek csak nézett tovább, csillogó mélykék szeme mintha a lelkem mélyét fűtötte volna, az egész lényéből valami földön túli csoda sugárzott.

 

Aztán hirtelen felpattant és már előttem volt.

Kis vékony karjait a nyakam köré fonta és teljes erejéből magához szorított.

Az anyukája épp feleszmélt, de már nyíltak is az ajtók. Valamit mondott, mire a pici hozzá szaladt és kiléptek a kocsiból…

 

Én csak ültem ott szó nélkül és néztem, ahogy az alakja egyre távolodott.

Az ajtók becsukódtak, de az üvegen keresztül még láttam, ahogy visszafordul, még utoljára rám néz, és csak mosolyog…

 

Én elfelejtettem leszállni akkor, de azt is, hogy hová is indultam vajon.

A végállomáson visszafordultam és felszálltam a hazavezető metróra.

Az út szinte álomszerű volt.

Csak arra emlékszem, hogy az arcomon közben végig valami földöntúli mosoly volt,

és az emberekkel a tekintetünk néha-néha egy-egy pillanatra különös módon találkozott…  

          V. 2010.május


                                                REMÉNY

 

Fiatal fiúként a varázslóktól mindig is tartott.

Mérnök apja és tanár édesanyja mellett az élet racionális oldalán érezte biztonságban magát. Nem is értette mikor Édesanyja egyszer röviddel Apja halála előtt jósnőhöz ment. Ő mindenhová elkísérte, akkor is kint várakozott.

Anyja csak nagy sokára jött, ám attól kezdve szeme bizakodóan ragyogott.

 

Apja mégis elment egy nyári este és ő orvosnak állt, hogy talán másokon segíthet majd, mert kicsiként nem tudott.

Onkológusként nap mint nap betegeknek mondta el a nehéz igazságot, melyet attól kezdve plusz teherként cipeltek azok.

Segíteni a tudomány eszközeivel sokszor nem tudott.

 

 

15 év telt el így, míg egyszer saját Édesanyja állt a rendelő ajtaja előtt és várakozott. A diagnózis kiábrándító volt, de ő nem tudta megmondani, inkább hazudott. Azt mondta nem volt megfelelő a minta, ismételni kell a vizsgálatot.

Időt nyert így, s végső kétségbeesésében a jósnőhöz látogatott.

 

Az Életben nem mindig az igazság számít. - mondta az asszony.

A remény többet ér néha, hisz mindig ott a szabad akarat. Ha valaki erősen hisz abban, amit szeretne, gyakran a dolgok maguktól jóra fordulhatnak, még ha az Ég eredetileg máshogy is tervezte azt.

A hit, a remény és a szeretet hatalmas erővel bír, a jövőt egész biztosan sohasem tudhatod...

 

Ám ha mindez mégis kevés a változáshoz, e 3 dolog az utolsó percig segít megélni az Élet naposabb oldalát.

Hiszen az Életnek nem a hossza számít, az Élet minősége az, ami igazán fontos!

 

A Férfi az Anyját és a papírokat várta.

Eldöntötte, talán most az egyszer mégsem mondja el, hátha valami változni fog.

Az új eredmény megjött. Először még ő sem hitte el.

 

Csodák-csodája,

az ismételt lelet mindent teljesen rendben mutatott...

V. 2010.július



HÓBAN

 

A hóban feküdt és csak nevetett-nevetett. Karácsony volt.

Angyalt formázott kezével és lábával, kacagott és kacagott…

A szánkó a bokor mellett hevert, az előbb épp felborult,

mire a hó puha habjai betakarták a testét.

 

Boldog volt.

A friss levegő mézeskalács illatot árasztott.

A távoli házakból hívogató fények tündököltek, áradtak az útra,

ő mégis itt kint volt és a csillagos éggel parádézott.

 

Senki nem tudta meg, hogy eljött otthonról.

45 éves fejjel kilopta a szánkót a garázsból és a domboldalon csúszott vele – újra gyerek volt.

A Karácsony a legszebb ajándékot hozta meg számára.

Emlékezett a múltra, a családjára, a régi közös szánkózásokra.

Most az egész családja ismét vele volt - gondolatban és a szívében is.

 

Aztán feltápászkodott és hazaosont a kerti úton.

Otthon már a gyerekei várták.

Velük is ugyanolyan boldog volt.

Aztán este leült közéjük és mesélt nekik arról az időről,

amikor még ő maga is gyerek volt…

V. 2010.május


SZÉL

 

A nap épp alábukott, a tájat gyönyörű narancsvörösre festette.

A parton pár kacsa lépkedett a tó felé. Még megmártóztak egyet a csillogó víztükörben.

Ezen a meleg nyári napon a hűvös szellő oly jól esett most minden fának és bokornak, mint egy lágy simogatás, vagy mint egy anyai ölelés egy gyermeknek- mielőtt útra kél.

 

Most a Földanya simogatta meg minden gyermekét/teremtményét a széllel.

A lombok halkan suttogták viszont neki:

Szeretlek, szívemben mindig veled maradok!

 

Aztán elállt a szél, elhalkultak a sóhajok.

Csak a csend maradt, a kimondatlan szavak és óhajok.

Most eltűnt minden szándék és akarat.

Csak a pillanat maradt,

mely örökre bevésődött a jelenlévők szívébe…

 

A természet megállt egy percre, hogy az idő ne röppenjen oly gyorsan tova.

Hogy a másodperc órának tűnjön és a mulandóság örökkévalónak.

 

Aztán szép lassan este lett.

Már nem emlékezett meddig ült ott,

mire végre nagy nehezen feltápászkodott.

Nem akart elindulni.

Minden sejtjében érezte,

itt otthon van, nyugodt és boldog.

 

Aztán lassan eszébe jutottak a hétköznapi feladatok…

és elindult a város felé.

Nem nézett vissza, de tudta, holnap megint eljön ide. És holnapután és azután is.

Leül a kőre, hallgatja a hangok halk szavát és majd ő is azt súgja a szélnek:

 

Szeretlek! Örökké veled maradok!

/Örökké. Veled. Földanyám…/

V. 2010.május


 

Anthony de Mello: Abszurd egypercesek

 

(ÖNISMERET)

- Hogyan változtathatom meg magam?

- Te saját magad vagy, tehát csak annyira tudod megváltoztatni magad, amennyire - mondjuk - eltávolodhatsz a saját lábadtól.

- Akkor tehát semmit sem tehetek?

- Megértheted és elfogadhatod magadat.

- Hogyan változom meg, ha elfogadom magamat?

- Hogyan változol meg, ha nem fogadod el? Amit nem fogadsz el, azt meg sem változtathatod, azt egyszerűen elnyomod.

 

(KARMA)

- Hogyan vezekeljem le azt a bűnt, amelyet elkövettem?

- Értsd meg, hogy milyen tudatlanságból származott a bűnöd - mondta a Mester. Hozzátette:

- Csak így fogsz megérteni másokat, és csak így tudsz majd megbocsátani másoknak és magadnak is. És csak így szüntetheted meg azt a bosszúállást, amelyet büntetésnek vagy vezeklésnek neveznek.

 

(ÉLET TITKA)

Az üzletvezető azt kérdezte a Mestertől, hogy szerinte mi a sikeres élet titka. A Mester ezt válaszolta:

- Tégy valakit boldoggá minden egyes nap.

Utólag hozzátette:

- Akkor is, ha ez a személy nem más, mint önmagad.

Egy perc múlva pedig még így szólt:

- Főleg, ha ez a személy nem más, mint önmagad.

 


TÁRSOLDALUNK: www.rezgesero.hu


Copyright © 2010- Megismerések. All Rights Reserved. Designed by Viola